Miért vagyunk itt?

Sokféle népszerű válasz létezik erre a kérdésre: azért, hogy fejlődjünk; hogy élvezzük; hogy tapasztaljunk; hogy szenvedjünk; hogy tanuljunk; hogy szeressünk; hogy letudjuk és ne kelljen visszajönni ‒ és még sorolhatnám.
Ennél azonban sokkal összetettebb és mégis sokkal egyszerűbb a dolog. Minden attól függ, hogy milyen szűrőn keresztül tekintünk az Életre, mint egészre.

Abban azért egyetérthetünk, hogy az ember nem csak húsból áll, hogy a világ nem csak annyi, amennyit a két kezünkkel és a szemünkkel felfogunk, hogy az élet nem a megszületünk-dolgozunk-meghalunk mezsgyéjén mozog. És azt is kimondhatjuk, hogy a dolgok soha nem véletlenül történnek meg velünk, legfeljebb nem értjük meg a miérteket.

Az, hogy itt vagyunk a Föld nevű bolygó háromdimenziós terében és pont ebben az időben ‒ szintén nem a véletlen műve, és nem is valami hosszú szakállú, felhőn csücsülő vén bölcs döntötte el.

Az Élet nem egy egyfelvonásos színdarab, hanem számos különböző jelenetből álló áramlat, és mi minden jelenetben más külsőt választunk és más szerepet játsszunk el. Viszont feledékeny színészekként elfelejtjük, hogy egy folyamatban vagyunk, kizárólag arra az egy jelenetre koncentrálunk, amiben fizikailag is benne vagyunk, és azt fogjuk fel valóságosnak, mintha nem lenne semmi se előtte, se utána. Ezt a jelenséget nevezhetjük úgy, hogy belesüllyedünk az anyagba és semmi mást nem fogunk fel se a környezetünkből, se önmagunkból. A lelkünk azonban jelez, először halkan apró kellemetlenségekkel, amiket könnyedén figyelmen kívül hagyunk, majd egyre komolyabban. Aztán kicsit megbetegszünk, elveszítünk ezt-azt, nem sikerülnek a dolgaink, nehézkesen működnek a kapcsolataink, nem tudjuk megértetni magunkat másokkal, vagy összességében nem érezzük jól magunkat.

A helyzet az, hogy mindenki egy bizonyos lélektervvel jön a Földre, aminek kifejezett célja van. Egy terv, amit mi magunk állítottunk össze, mielőtt leszülettünk, kiválasztva az aktuális jelenet helyszínét, szereplőit, körülményeit, az utat, amit be akarunk járni, rajta a fontosabb állomásokkal és azt, amit mindeközben tennünk kell. A tervet az alapján állítjuk össze, hogy előzőleg mi az, amit elmulasztottunk megtenni, megélni, megtapasztalni, vagy megtanulni, és mi az, amit ezért nagyon szeretnénk kijavítani. Mert abban a dimenzióban, ahol nem az anyagi testünkkel vagyunk jelen, hanem a legalapvetőbb szellemi önmagunkkal, ott tisztán látjuk a meg nem élt és helytelenül tett dolgokat, és erős késztetésünk van rá, hogy jóvá tegyük azokat.

Amikor letérünk az útról, akkor a lelkünk jelez, de ezt olyan módon teszi, amit mi akadálynak, nehézségnek, büntetésnek fogunk fel és általában szenvedünk tőle. Ez is azért van, mert az anyagba süllyedt elménk nem kommunikál azzal a részünkkel, ami egy magasabb tudatossággal rendelkezik bennünk, és tökéletes iránytűnk, ha meghalljuk üzenetét, megértjük és ráhagyatkozunk.

Amikor úgy érezzük, hogy minden összeesküdött ellenünk és nem sikerül semmi; nem megfelelő helyen, vagy nem a megfelelő ember mellett vagyunk, nem azt a hivatást csináljuk, amit szívünk szerint szeretnénk, nem azt az életet éljük, amit megálmodtunk magunknak ‒ akkor mondhatjuk azt, hogy nagyon eltértünk a tervünktől, vagyis nem az Életfeladatunkat csináljuk.

Az Életfeladat nem valami kemény, küzdelemmel teli kötelesség, hanem a legszebb elhivatottság, aminek a nevében is benne van, hogy hív minket. Valami, amitől teljesnek érezzük magunkat, és ez hozza el a kiegyensúlyozott, harmonikus hétköznapokat is a földi utunk során.

Ezért fontos tudni, hogy miért vagyunk itt, mert mindenkinek van egy olyan feladata, amit csakis ő tud beteljesíteni, amivel csak ő tud hozzájárulni a világhoz, és amivel egyedül ő képes ‒ a legnemesebb értelemben ‒ szolgálni az Életet.

 

Szöveg: Szücs Ildikó

Fotók: freepik.com

 

Ha szeretnél többet megtudni az Életfeladatodról, kattints a gombra!

Hírlevél

feliratkozás