Ha megállunk egy pillanatra, és megfigyeljük a körülöttünk lévőket, hamar felismerhetjük a félelem különböző fajtáit. Egy kis szorongás, enyhe aggódás, aprócska gyomorgörcs a hétköznapokban, és számos nyugtalan éjszaka pihentető alvás nélkül. Kinek ismerős valamelyik?
Másoknál sokkal hamarabb felismerjük azokat a tüneteket, amiknek gyökere valahol mélyen van elásva, de ugyanarra vezethető vissza: a félelemre. Viszont ha rákérdeznénk, akkor a válasz egy legyintés, egy „ugyan már, minden rendben van”, vagy egy szerény fejrázás mosollyal leplezve.
A materiális embert alapvetően a félelem mozgatja, de még ennek a félelemnek a bevallásától is fél.
A reakciók, cselekvések és döntések motivációja sokszor valami, amit el akar kerülni, mert fél tőle. A mai modern civilizációban élő (küzdő) embernek van egy alap anyagi természetű félelme, vagyis hogy nem lesz elég pénze, vagy ami van, az el fog veszni. Emellett még sok mindentől félhet: a sötéttől, a fájdalomtól, a pókoktól, a víztől, a megmérettetéstől, a kudarctól, a sikertől, a zajtól, a csendtől, a haláltól, és olykor az egész élettől. Van még egy félelem, ami szomorúbb mindennél: az emberek egymástól félnek. Barát baráttól, társ társtól, gyerek szülőtől, szülő gyerektől.
Pedig vágyunk a kapcsolódásra, legyen az baráti, üzleti, munka vagy szerelmi kapcsolat lehetősége. Teszünk is lépéseket, kísérleteket az őszinte kapcsolatokra, de egy idő után valamelyik félnél bekapcsolnak a régi lenyomatok, sérülések, minták, és vagy hanyatt-homlok elmenekülünk, vagy bezárunk, megharagszunk, és a kapcsolat ellaposodik. Megfelelés lesz belőle, diplomatikus kimértség, nehogy megbántsuk a másikat, és mégis szeretve legyünk kicsit. Szerepet játszunk, elnyomva igaz önmagunkat.
Mindenki hordoz kisebb nagyobb traumákat elsősorban gyerekkorból, aztán később felnőtt korban is gyűjtjük a negatív tapasztalatokat, amik szintén nyomot hagynak bennünk. Ha nem kezdjük el kibogozni a szálakat, felgöngyölíteni és kioldani azokat a mintáinkat, amik nem szolgálnak minket, ellenben eltávolítanak az egészséges kapcsolatrendszer lehetőségétől is ‒ akkor hamar magányosak maradunk. Igazi belső magánnyal, hiszen a felszínen találkozunk másokkal, kommunikálunk, nevetgélünk, de a valódi kapcsolódást nem engedjük meg.
Van, aki az elköteleződéstől fél, míg más az elutasítástól; valaki a megnyílástól, vagy az egyedülléttől, netán attól, hogy vége lesz még mielőtt elkezdődött volna. Az ember félhet a tükörtől, amit a másik mutat, retteghet attól, hogy elhagyja, megbántja, vagy éppen megszereti valaki. Ilyenkor masszív páncélokat növeszt, van aki láthatót, és van aki szabad szemmel láthatatlant.
A megoldás a félelem ellentétében rejtőzik, ami nem a nyugalom, vagy a biztonság, hanem valami sokkal egyszerűbb.
A szeretet, és elsősorban az önszeretet.
Ha ismerem és valóban átérzem önmagam, akkor bizonyossággal tudom, hogy a legmélyebb barát, a legnagyszerűbb segítő és a legőszintébb társ mindig velem van. Ez erőt ad ahhoz, hogy először felismerjem: mitől is félek igazából?
Amikor bátran lemegyünk a mélyére, akkor ismeretet szerzünk arról, honnan ered a félelem, mennyire valóságos és mennyi benne az illúzió, majd szembenézünk vele és addig nézzük, amíg meg nem szeretjük. Egyszerűen hangzik, de érezzük, hogy ez azért nagyon nehéz és kemény munka is lehet önmagunkkal.
Önmagunk ismerete segít tisztán látni erősségeinket és korlátaink milyenségét. Minél jobban megismerjük magunkat, annál jobban meg is szeretjük azt, akik vagyunk. Nem csupán a személyiségünket, az egónkat és a mindennapi működéseinket, hanem azt a magot önMAGunkban, aki azért jött ide, hogy megélje az örömöket, felfedezze a valódi szépségeket és értékeket az életben.
Kedvenc békés harcosom írta egyik könyvében: „a félelem jó szolga, de rettenetes úr. Érezd át, engedd bele magad a félelmedbe, amennyire csak szeretnéd, majd vegyél egy nagy levegőt, és ugorj”.
Ez is egy megoldás, mert maga a félelem jelenléte lehetőséget ad arra, hogy megmérjük a bátorságunkat, az elszántságunkat és az elköteleződésünket önmagunk mellett. Minden nap van választásunk, és mindig csak ma kell az önszeretetet választanunk.
Szöveg: Szücs Ildikó
Képek: Freepik
Idézet: Dan Millman: Erre születtél