Mit szólnál ehhez a megközelítéshez?: A kíváncsiság szabaddá tesz, az ítélkezés bezár a saját nézőpontjaid börtönébe.
Mindenki szereti azt állítani magáról, hogy nem szokott ítélkezni, hiszen az nem egy pozitív viselkedés; de ha hajlandók vagyunk önmagunkat őszintén szemlélni, akkor bizony felfedezhetjük magunkban az ítélkezés kisebb-nagyobb morzsáit. Ha sikerül elcsípni, hogy mikor teszünk így, akkor azt is megfigyelhetjük, hogy ilyenkor sok az ellenállás és a vita körülöttünk (velünk).
Legtöbbször azért ítélkezünk, mert a saját kisebbrendűségi érzésünket próbáljuk elfedni. Amikor szembe találjuk magunkat valamivel, amivel nem értünk egyet, az első (egóból fakadó) reakciónk, hogy megpróbáljuk ezerféleképpen bebizonyítani, hogy a másik téved. Megítéljük az illetőt, bizonygatjuk a saját igazunkat, és ettől picit jobbnak, többnek érezzük magunkat nála.
Azonban ennek is megvan a gyökere, mégpedig az önelfogadás hiányában.
Amikor nem tudjuk elfogadni önmagunkat, akkor külső visszaigazolás kell arról, hogy értékesek vagyunk, igazunk van, valakinél jobbak vagyunk, és ha egyetértenek velünk, akkor elfogadhatók és szerethetők vagyunk. Az elménk (egónk) ehhez a játszmához tökéletes eszközökkel rendelkezik, és mivel a konfliktusok éltetik, mindent meg is tesz, hogy lefoglaljon minket: összehasonlít, véleményez, megítél, harcol az igazáért, a figyelemért, a szeretetért.
Ugyanakkor az ítélkezés főként az ítélkezőnek okoz kárt. Ha zsigerből mindig visszautasítunk a miénktől eltérő nézőpontokat, előbb utóbb megrekedünk. Egyrészt negatívan befolyásolja az általános hangulatunkat, másrészt azt vesszük észre: bármerre fordulunk, falakba ütközünk. Ilyenkor jön az a felkiáltás magunkban, hogy „engem senki nem ért meg”!
Ekkor érdemes elkezdeni az önszeretettel és az önértékeléssel komolyan foglalkozni.
Az ítélkezés ellenszere, és ami lebontja a falakat: az ártatlan, gyermeki kíváncsiság, a valódi nyitottság. Amikor képesek vagyunk kíváncsian meghallgatni egy másik nézőpontot, megvizsgálni az adott újdonságot, mintha most találkoznánk vele először ‒ ahogy egy kisgyerek áll a világhoz. Ezt az állapotot viszont csak akkor tudjuk igazán megélni, ha elfogadjuk és szeretjük magunkat.
Ennek a folyamatnak a felismerése néha fájdalmas, mert nehéz szembenézni önmagunkkal, bevallani, hogy nem fogadjuk el magunkat, és megkeresni az okát, ami leggyakrabban a saját gyermekkorunkban gyökerezik. Ha viszont felvállaljuk ezt az utat, óriási felszabadulást élhetünk meg, és végre megadhatjuk magunknak azt a szeretetet, amit mindig másoktól várunk el.
Az önelfogadás és önszeretet állapota elvezethet oda, hogy lejjebb adjuk az egónkat, és ne ragaszkodjunk az igazunkhoz, hanem érdeklődve szemléljük az emberi nézetek sokféleségét.
Ettől még maradhatunk a saját nézőpontunknál, ha azt érezzük igaznak a saját életünkben, ugyanakkor esélyt kapunk arra, hogy ha szükséges, akkor változtassunk az eddigi hozzáállásunkon, mert lehet, hogy jót teszünk vele magunknak. Itt pont nem arról van szó, hogy ki győzi meg jobban a másikat, ki nyeri a vitát és kinél van a végső igazság ‒ ezek ugyanis az elme trükkjei, hogy elfoglalja magát konfliktusokkal és azokon való rágódással.
A nyugodt kíváncsisággal viszont számos konfliktus megoldódhat anélkül, hogy bárki is sérülne.
Első lépésként tehát érdemes elkezdeni az önszeretet és értékesség témájával foglalkozni, hogy azután fokozatosan el tudjuk engedni az ítélkezés kényszerét, és az érzést, hogy bizonyítani kell az igazunkat. Ha egyre elfogadóbbá válunk önmagunkkal szemben, azáltal másokat is jobban el tudunk fogadni.
Kezdjünk el kíváncsiak lenni a másikra, feltenni magunkban a kérdéseket: vajon mi mozgatja, miért így gondolja, mi alakította ilyenné a nézőpontját?
Ennek a nyitottságnak, a kíváncsiságnak megvan a maga az ajándéka: a megkönnyebbülés és az önszeretet megélése, amivel egészen mást sugárzunk ki magunkból, mintha folyton vitákat akarnánk megnyerni.
Van egy bölcs mondás, amit érdemes szem előtt tartani minden konfliktus-gyanús helyzetben: jobban szeretlek annál, mint hogy igazam legyen. És ezt önmagunknak is elmondhatjuk minél gyakrabban.
Szöveg: Varga Zsófi és Szücs Ildikó
Képek: Freepik